A Blaklader különleges munkahelyeket bemutató posztsorozatának második részében a városba látogatunk, méghozzá a világ talán legikonikusabb városába. Az itt bemutatott technológia számunkra mindenképp érdekes lehet, bár sok New York-i lakos sincs tisztában azzal a ténnyel, hogy a toronyházakban hogyan is jut el a víz a lakások csapjaihoz.

Az persze némi töprengéssel kitalálható, hogy a normál vízvezetékben lévő nyomás nem lehet elégséges 30, 50 vagy akár 100 emelet magas épületek ellátásához. Az ottani építési előírások épp ezért megkövetelik, hogy minden hat emeletnél magasabb épületet saját szivattyú- és víztározó rendszerrel kell ellátni. A rendszer nagyjából úgy működik, mint a mi hétvégi telkeink hidrofor rendszerei vagy akár egy sima WC tartály. A vízvezeték hálózat - a plusz szivattyúk közreműködésével - folyamatosan tölti fel az épület tetején elhelyezett tartályokat, amelyek aztán a gravitáció segítségével biztosítják a szükséges használati- és a szintén kötelező automatikus tűzvédelmi rendszerek vízellátását is.

Ezek a tartályok mintegy 150 éve ismertek arrafelé, hiszen akkortájt kezdtek épülni az első toronyházak. Annak idején ezek a tartályok nagyon hasonlítottak a vidéki Amerika megszokott, lábakon álló, favázas, bádogtetős tartályaira. Alapanyagukat fa képezte.

Idővel persze az új toronyházak már eleve a szükséges beton és acél tartályokkal együtt épültek, sok mai épületnél már a tartályok az épültek szerves részét képezik. Azonban bármilyen hihetetlen, de a mai napig is épülnek fából készült tartályok is. Jelenleg még két olyan, komoly hagyományokkal bíró cég (az Isseks Brothers és a Rosenwach Tank Company) is van, amelyek klasszikus technológiával, kézműves módon építik a fából készült tartályokat.

Előnyük a gyors felépítés és az alacsony ár. Ezek a szabadban álló tartályok 30-40 év élettartammal bírnak. A leggyakoribb a 38 köbméteres tartályméret, itt a kivitelezés teljes költsége mintegy negyedét teszi csak ki a modern acéltartályokénak. Szintén előny, hogy a helyszínen építhetőek, szemben a kompletten a helyszínre szállítandó acél vagy műanyag tartályokkal, amelyek kellő magasságba juttatása sokszor igen bonyolult és drága eljárás. További kedvező tulajdonság lehet még a vastag faanyag természetes hőszigetelő képessége, amely jóval komolyabb, mint egy pár milliméter vastag acéllemezé.

Ezek a csapatok egy ilyen tartályt akár egy nap alatt képesek felépíteni. Ebbe az időbe ráadásul belefér a régi lebontása is. Az építéshez főképp kanadai cédrus alapanyagot használnak, ez a fafaj sok különleges tulajdonsággal bír, többek között illóolajai révén ellenáll a gombás fertőzéseknek, valamint extrém módon tűri a nedves környezetet. (Szauna és hajóépítésben is előszeretettel használják.) Az építés speciális eleme, hogy a cédrus pallók között nincs külön szigetelés. Az elkészült tartály natúr, nem felületkezelt faanyaga a lassú feltöltés közben megszívja magát vízzel, és közben dagad, így lesz végül is vízzáró a tartály fala. Maga a munka egyesíti az ács és a bognármesterség fogásait, a pallók a hordókhoz hasonlóan egymáshoz simuló oldalakat kapnak, amelyeket acél abroncsok fognak össze, ez pedig precíz munkát igényel, és persze nem szabad elfelejteni, hogy mindezt akár több száz méteres magasságban kell végezni, ahol szép ugyan a kilátás, de a leesett kalapácsért elég sokat kell gyalogolni. Alighanem ezért is kerültek be a neves munkaruha gyártó idei témái közé, hiszen ha valahol, úgy itt igazán fontos, hogy minden szerszámnak és használt apróságnak megfelelő helye (zsebe, akasztója, tárolója) legyen a ruházatunkon.

Kétségtelen, hogy a beton és acél városában néha kicsit furcsán hatnak ezek az évszázados technológiával készülő fatartályok. De egyre több New York-i lakos gondolja úgy, hogy ezek bizony a város hagyományaihoz tartozó elemek, és megmentésük, és persze az azokat létrehozó tudás és technológia megmentése és továbbörökítése mindenképp fontos.

(A képek a Blaklader mellett a The New York Times, és az említett két gyártó oldalairól valóak.)